Aznap reggel jött meg nagyanyám halálhíre, amikor elmondtam a családnak, hogy meleg vagyok. Ez az esemény kézzelfogható közelségbe hozta a halált. Ott állt a küszöbünkön, és azt üzente: azt viszek el, akit akarok, amikor akarok.
21 éves voltam akkor, nem akartam tovább vegetálni: addig csupán léteztem, tettem amit elvártak - de nem éltem. Amikor elmondtam a családomnak, hogy a nők "göndör fürtjei, formás mellei" helyett a férfiak "borostája, mellizma" hoz lázba - egyszerűbben: "a faszikra bukom", - anya mosolygott, öcséim döbbent arckifejezése később érdeklődést és kíváncsiságot tükrözött. Apám olyan képet vágott, mintha egy tizenkét gyermekes család lemészárlását vallottam volna be, ám az undor mellett megláttam valami mást is a szemében: irigy volt rám. Irigy volt a saját fiára, mert az nem lett 19 évesen apa, mint ő; szembe mert menni a szüleivel az önmegvalósítás és önazonosság jegyében; nem foglalkozott a társadalmi normákkal, konvenciókkal; vállalta a kockázatot egy vérpezsdítő, őszinte és kalandos életért, amire ő soha nem volt képes, mert kényelmesebb volt mindig a papírforma szerint cselekednie. Síri csönd következett, végül közöltem, elmegyek otthonról, ha nem tudnak így elfogadni. Édesanyám azt mondta, ha apám nem tűr meg a háznál, akkor bizony velem jön, akárhová menjek is. Ezért maradhattam: apám undorodva, de miatta elviselt - túl nagy veszteség lett volna egyszerre elveszítenie kitűnően tanuló fiát, akivel (eddig!) csak dicsekedni lehetett, és az ingyen cselédet. A légkör fullasztó volt, rövid ideig bírtam elviselni ezt a még hamisabbá váló családi idillt, két hónap múlva, egy októberi hajnalon összepakoltam, és egy kézipoggyásszal köszönés nélkül elutaztam Budapestre.
Még aznap délután kaptam egy "hostel recepciós" állást, bentlakással, 250 ft-os órabérrel. (Nem, nem maradt le az utolsó nulla: a munkáltató még az interjún közölte, hogy tekintsem a lakhatásomat fizetségnek, mert nem kevés vidéki cserélne velem, amiért a főváros lakójának nevezhetem magam, és lehetőséget kaptam felkapaszkodni a nagyvárosba.) A vendégek között aludtam egy ágyi poloskás matracon, a városból egyébként nem láttam, nem láthattam semmit, mert 16 óra munka után örültem, ha le tudok pihenni, fizikailag és mentálisan is kikészített, hogy a lányok után szedegessem a magukból részegen kitépett, véres tamponokat; lehúzzam a vécét a lusták után; főzzek-mossak-takarítsak egyidőben 40 emberre; gőztisztítóval pusztítsam a poloskákat, irtsam a csótányokat, és mégis: szabadabbnak éreztem magam, mint otthon bármikor. Az arcomról csepegő izzadságba nem ritkán keveredtek könnyek, de ha kellene, újra megtenném, ugyanígy. Egy percig sem bánok semmit, mert ez volt az egyik első lépés afelé, hogy ne csak a bicepszem és a seggem legyen kemény, de a szívem is edződjön, és minden nappal közelebb kerülhessek ahhoz, aki valójában vagyok.
Ha ismersz olyat, akit a történetem motiválhat, bátoríthat vagy egyszerűen elgondolkodtathat, kérlek oszd meg vele ezt a bejegyzést, hogy te és én együtt tegyünk valamit: érte! Ha esetleg neked van szükséged megértésre, vagy egyszerűen csak kíváncsi vagy bizonyos dolgokra, beszélgetnél erről a témáról, vedd fel velem a kapcsolatot Instagramon (@akiralysegitoje), teljes diszkréció mellett számíthatsz a segítségemre.
