A. vagyok, és pont egy héttel több, mint egy éve tudom, mi a helyzet.
Az én coming out storym nem lesz az a csöpögős, megszokott, mindenki szeret mindenkit történet. Egész életemben - kemény 14 év alatt - homofóbia vett körbe a saját családomban. A szokásos "ez betegség, természetellenes, undorító dolog", ezen kívül a "nézd azt a b*zi XY-t a tévében!" állandó mondatként vettek körül, így nem sokat gondolkoztam ilyen dolgokon régebben. Nem voltam se tipikusan lányos, se fiús gyerek, és ezzel nem is volt semmi baj. Általános iskola felsőben kezdtem el fiúsabb lánnyá válni, már ami az öltözködést és érdeklődési köröket illeti: számítógépes játékok, robotika, motorok, és nem utolsó sorban - a lányok.
Körülbelül 12 éves lehettem, amikor tudat alatt már minden a helyén volt. Azon kaptam magam, hogy olyan dolgokon gondolkozok, mi lenne, ha kiderülne rólam, leszbikus vagyok. Mit szólna ehhez a homofób családom, a barátaim, ilyenek. Aztán, mikor egy kicsit többet kezdtem érezni az akkori egyik legjobb barátnőm iránt, már minden egyértelmű volt... legalábbis azt hittem. A mostani legjobb barátnőm, L. segített nekem rájönni, hogy mi nincs a helyén, és szép lassan elkezdtem biszexuálisként coming outolni a barátaimnak. Mindenki azt mondta,hogy nincs baj, ez egy tök jó dolog, ugyanúgy szeretnek, mint anno. Aztán másnap már összesúgtak a hátam mögött, és pletykáltak rólam, ferde szemmel néztek rám. Szóval úgy tűnt, a barátaim se annyira támogatóak, mint gondoltam, kivéve pár embert.
A családomnak inkább nem is mondtam, nehogy véletlenül balhé legyen belőle... aztán eljött a karácsony előtti pár hét. Anyukám már nyúzott azzal, mit kérek karácsonyra, így leadtam a hőn vágyott könyvek listáját. Pár nap múlva jött be hozzám, hogy "megnéztem a könyveket, amiket kértél. Te miért olvasol meleg témájú könyveket? Miért rajzolsz csókolózó lányokat? Valami közöd van hozzá?" Ekkorra már nagyon sírtam, így csak bólintani tudtam. Igen, közöm van hozzá. Jött a szokásos "hát, családon belül kötelező elfogadni, így nincs nagyon más választásom", de mindig látni a szemében az utálatot az iránt, ami vagyok, mikor épp egy szivárványos táska van nálam, vagy kicsit fiúsabban öltözködöm.
Igen, eddig még mindig biszexként definiáltam magam, de azóta szép lassan elkezdtem egyre kevésbé vonzódni a fiúkhoz, és most, két évvel később itt vagyok pánromantikus leszbikusként, és boldog vagyok így. Ugyan a családomnak meg mindig nem coming outoltam hivatalosan, de nem is fogok. Az öcsémnek se kell bevallani, hogy hetero, nekem miért kéne, hogy nem vagyok az?
Gondoljanak rólam, amit szeretnének, én így jól érzem magam, és csak ez a fontos. Ezt mindenki tartsa észben! ;)
