Az én történetem 18 évesen kezdődött, amikor beleszerettem az általam először nem túlzottan kedvelt osztálytársamba.
Roma családból származom, és nem volt egyszerű tudatni a családdal hogy valójában mi is a helyzet. Egy alkalommal amikor az akkori párom nálam aludt összebújva aludtunk, amikor édesanyám ránk nyitott. Csak leült mellénk és egy szót sem szólt. Felébresztett. Percekig nézett minket. Évekig nem beszéltünk a dologról, igazából abban a pár évben alig beszéltünk, éppen ennek a hatására. Amikor mégis akkor pedig csak veszekedtünk. Aztán évekkel később csak egyetlen kérdése volt: Hogyan lesz így unokája?
Elmagyaráztam neki a lehetőségeket. Azóta béke van. Elfogadó, bár nem büszke. De azt hiszem ez az ő részéről érthető is. Neki is meg kellett küzdenie a család többi tagjával amikor a tudtom nélkül állt ki mellettem. Ez pedig sokat jelent. Ijesztő dolog felvállalni először, hogy az ember nem a felállított "normák" szerint éli vagy élné az életet, de a saját boldogságunk kell legyen a legfontosabb, hiszen önmagunkkal élünk le egy egész életet.
