Majdnem egy hónapot kínlódtam. Butaság is volt ez, hiszen a legjobb barátnőmnek akartam elmondani először, aki minden titkomat tudja, aki előtt nyitott könyv vagyok. Ezt valamiért azonban mégse volt olyan egyszerű elmondanom neki. Görcsbe rándult a gyomrom, egyre csak az visszhangzott bennem, hogy ez nem normális, ennek nem így kéne lennie.
Így történhetett az, hogy többször is belekezdtem, mondtam neki, hogy szeretnék neki valamit mondani, de amikor visszakérdezett, hirtelen mindig valami halaszthatatlan dolgom lett és majdhogynem elszaladtam. Magam is már csak szégyenkezve, de nevetve tudok visszagondolni erre az időszakra, aminek aztán egy éjszakába nyúló, chaten elkövetett barkóbázás vetett véget. Közel kerültem hozzá, de mégsem akartam interneten keresztül elmondani, főleg nem először.
Másnap átmentem, zsebemben a cetlivel, amire felírtam a bűvös, két szót - "Leszbikus vagyok." -, hiszen megígértem neki, hogy ha nem jön ki megint a torkomon, akkor is ott lesz, sőt, kértem őt, hogy majd akkor vegye el, segítsen nekem ebben.
Két órányi szenvedés, mellébeszélés, hülyülés és nevetgélés után végül csak sikerült kimondanom. Nem kellett volna úgy félnem, csak támogatást kaptam tőle. Sugárzott belőle, hogy nincsen ezzel semmi baja, olyannyira, hogy minden ment tovább a rendes kerékvágásban, mintha mi sem történt volna, felállt, hogy megmutasson egy képet, amit már egy órája meg akart. És ezért a természetességért vagyok a leghálásabb, valamint azért, hogy egy óra múlva már lazán mondta a melegvicceket, amire mint kiderült, már régóta várt, hiszen bevallotta, ő is akart írni egy cetlit nekem, hogy bebizonyítsa: semmi értelme nem volt görcsölnöm, tudta ezt már ő hónapok óta.
(A kép illusztráció, azon nem a történet szereplői láthatóak.)
