Merj előbújni! Merj önmagad lenni!

Nagyjából olyan 11 éves lehettem, amikor egy napos délután leültem anyukámmal beszélgetni. Csak úgy beszélgettem vele arról, hogy hogyan telt a napom, meg minden ilyenről. Szóba került, hogy szereztem egy új barátot, akivel nagyon jóban vagyok, és igazán el tudunk beszélgetni. Még tisztán hallom hangját, ahogy megkérdezi, hogy miről, meg hogy mi újság vele, mire én elkezdem mesélni, és így a végén hozzáteszem, hogy "hát meg arról is, hogy mostanában kezdi azt érezni, hogy biszex". Erre ő visszakérdezett: "Miért, te is olyan biszexes vagy?", mire én csak egy félénk igennel válaszoltam.

Persze ő ezt egy darabig nem hitte el, meg gyakran mondta, hogy lehet, hogy csak mert szimpatikusak a lányok, vagy ez csak egy fázis, meg még nagyon sok minden változhat. (Hát... változott is :D ) Azóta sokat beszéltünk erről, bár bevallanom mégegyszer a szitut sosem kellett neki. Olyan egy évvel rá megkérdezte, hogy még mindig úgy érzem-e, feleletem természetesen igen volt. Azóta már az is szóba jött, hogy megeshet, hogy mire az egész pubertás kort befejezem, már inkább hívom majd magam leszbikusnak, mint binek, hiszen magamat már most kinsey-skálán olyan 4-5-re rakom, és folyamatosan azt érzem, hogy egyre feljebbre csúszik.

Említettem, hogy neki már nem kellett még egyszer bevallanom. Neki nem, de ez nem azt jelenti, hogy elkezdtem volna ezt büszkén felvállalni. Erre csak 8. év szeptemberében került sor, mikor felreppentek azok a pletykák, hogy leszbikus lennék. Na, az egyik srác, (akivel volt egy csúnya verekedésem, már amennyire csúnya lehet egy verekedés az iskola falai között) odajött hozzám, és megkérdezte, hogy igaz-e. Mondtam neki, hogy félig, mert "csak" bi vagyok, és barátnőm is van.

Szóval abban a szeptemberben elkezdett terjedni, hogy nekem bizony lány párom van. Azt hittem, rosszul fogom magam érezni miatta, de tévedtem: akárhány embertől hallom vissza, és akárhányszor is kapok rá megjegyzést, egyre büszkébbnek, és szabadabbnak érzem magam. Nem érdekel, ha ezért elítélnek, mert ezzel csak a saját butaságukat bizonyítják, és azt, mennyire csőlátásúak. Azt érzem, végre magam lehetek.

Éppen ezért szeretnék mindenkit buzdítani, hogy merje megtenni a lépést! Ha nem teszed meg, lehet, hogy nem is fognak elítélni, mert lmbtq-ba tartozol, de a helyzeted sem fog sohasem előre lendülni, semmi sem fog változni. Márpedig nehéz úgy boldognak lenni, hogy egy hazugságot mutatsz magadból a világ felé, és nem lehetsz igazán önmagad. És ne felejtsd! Az lmbt közösség mindig itt van, és támogatja a tagjait. És ezzel az egy mondattal részben köszönetet is szeretnék mondani, mert csak azzal , hogy befogadtak, sok mindenen segítettek már keresztül.

(A kép illusztráció, azon nem a történet szereplői láthatóak.)