Másfél éve történt az egész. Úgy éreztem, hogy nem bírok tovább aszerint a nem szerint élni, aminek az orvosok születésemkor elkönyveltek. Transznemű férfiként bújtam elő a szüleimnek. Persze ezt nem lehet egyetlen mondattal lerendezni, hiszen nem tükrözi azt, hogy milyen nehéz feladat állt előttem.
Én nem tartozom bele a tipikus transz narratívába oly módon, hogy nem kiskoromban jöttem rá arra, hogy ki is vagyok valójában. Minden lehetséges módon próbáltam és sikerült is a képzelet világába menekülnöm a valóság elől egész tinédzserkoromban. Természetesen semmit sem lehet a végtelenségig elfojtani, azt sem, hogy férfiként egy női biológiával megáldott (ez esetben megátkozott) testbe születtem. 22-23 éves koromban érkezett el számomra a nagy felismerés.
2016 pokoli év volt. Összeroppantam annak súlya alatt, hogy én hiába ismertem meg a valódi önmagam, a fizikai mivoltom nem ezt tükrözi, ahogyan a társadalom sem annak látott, aminek én megélem magamat. Elhatároztam, hogy muszáj elkezdenem a tranzíciót, különben nem fogom sokáig húzni.
2017 év elején úgy döntöttem, hogy elmondom a szüleimnek, hogy fiú vagyok, és szeretnék belevágni a testi átalakulásba. Kitűztem a napot. A nagy bejelentés előtt egyik legjobb barátommal elmentünk sörözni. Kellett ez a fajta löket ahhoz, hogy anyum elé tudjak állni. Tudni kell, hogy ezen esemény előtt egy héttel hagyott el az akkori barátnőm... Pont a nemi identitásom miatt. Mikor hazaértem, közöltem édesanyámmal, hogy a lány elhagyott azért, mert fiú vagyok (azzal már tisztábban voltak, hogy a lányokat szeretem). Utána jött minden, amit el lehet képzelni: könyörgés, sírás, vita. Másnap ő elmondta apumnak is a dolgot, ő lazább volt. Elfogadta, mint kész tényt. Az elején ment a tagadás, alkudozás anyum részéről, de belátta hogy nekem tényleg szükségem van a változásra. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy akkor elmondtam. Ha ez nem történt volna meg, akkor nem tartanék ott, ahol most vagyok... immár több mint öt hónapja tesztoszteronon és megváltozott iratokkal.
