Az én sztorim 2014-től kezdődik, akkor kezdtem a középiskolát, és lány kollégiumba kerültem. Az új suliban elkezdtem női focira is járni, ahol történetesen a régi csapat nagy része meleg volt. Nem kell mondanom, kezdtem igazán otthon érezni magam mindkét helyen, de én ekkor még nem tudtam a miértjét.
Sosem ment nehezen a beilleszkedés, mégis picit tartottam az újdonságoktól. A koleszos szobatársam az osztálytársam is volt egyben, vele kezdtem el focira járni, hogy legyen valaki ismerős is a csapatban. Az „elsősökkel“ egy új, úgymond utánpótlás csapattá alakultunk. A végzősökkel nagy ritkán összeraktak minket, hogy felkészítsenek a meccsekre, tanítsanak bennünket. Volt köztük egy lány, akit teljesen véletlen mindig megkaptam páromnak, bemelegítettünk, passzolgattunk. Mindig összenevettünk. Közeledett a karácsony, jött egy gondolat, hogy rá kellene írnom erre a bizonyos lányra. Írtam neki, hogy " Boldog karácsonyt! :) " Teljesen irónikusan jöhetett le szegénynek a mosolygós smiley, de akkor ebbe bele se gondoltam, csak gyorsan cselekedtem. Végül minden jól alakult. Elkezdtünk beszélgetni, sulin kívül találkozgatni, egy hónapra rá megtörtént az első csókunk.
Már a boldogságomat otthon sem tudtam leplezni, anyu elhívott magával sétálni, mit sem sejtve, azt hittem egy teljesen átlagos séta lesz a kutyával együtt. Nem így volt, anyut idegesnek, mégis szótlannak láttam, egyszer csak elsírta magát.
- Mi van köztetek azzal a lánnyal? Mégis meddig akarod ezt csinálni? Miért a nehezebbik utat választod? Apádnak mikor mondod el? - tette fel a kérdéseket rohamosan. Teljesen váratlanul ért, hiszen azt hittem tényleg csak a szokásos kutyasétánkra indultunk. Ekkor nem tudtam mi mást mondani, mivel akkor kezdtem el megismerni önmagam, összezavarodtam, majd azt feleltem:
- Ez csak egy fellángolás, befejezem.
Nem tudom, itt kit szerettem volna jobban becsapni. Fellángolás? Ugyan már. Sokáig nem tudtam a számára könnyebb utat járni, egy-két nap után minden folytatódott, csak még nagyobb titokban. (Sajnos az én családom nem állt jól ehhez a témához, apukám nagyon homofób.) Majdnem másfél évig tartott a kis románcunk, tele izgalmakkal, majd ő elkerült az iskolából. A mai napig jóban vagyunk, de párkapcsolatot sosem teremtettünk egymással, ami lehet jobb is így. Ahogy ő elment, én is iskolát váltottam (de nem miatta). Akkor nyáron elkezdtem dolgozni. Egy szép vasárnapi napon szezon közepe tájt egy műszakba kerültem egy olyan lánnyal, akivel előtte a keresztneveinken kívül semmit nem tudtunk egymásról. Össze pillantgattunk, ismerősnek jelöltük egymást, sokat beszélgettünk, kikísértem cigizni, dobálóztunk a bókokkal. Éreztük, hogy egy cipőben járunk, mégsem mertük személyesen feltenni egymásnak a kérdést, csak másnap került írásban szóba. Találkozni kezdtünk, éjjel-nappal együtt voltunk, megállás nélkül csak beszéltünk és beszéltünk egymással. Nem sokkal később összejöttünk. Róla ez nyílt titok volt, én az ismerőseim előtt titkoltam, pedig tudták jól, hogy mi a helyzet, már az ő nyitottsága miatt is. Nem sok barátomnak mertem elmondani, mert 3 embert a coming outom miatt veszítettem el, ők ebben nem támogattak. Hiába gyerekkori, ez akkor sem volt barátság. Mint tudjuk a melegek között hamar terjed ez a hír, ha egyszer kiderül, vagy csak beszélnek róla, hogy "ő biztosan az".
A mi szerelmünknek 2 év után vége szakadt. Egészen addig a napig még nem lett kimondva, hogy vége, nem mertem vállalni magamat/magunkat. Talán ez a löket kellett ahhoz, hogy kinyíljak a világnak. Nagyon magam alatt voltam, emiatt felbátorodva anyu elé álltam és felhoztam, mi volt anno, 4 évvel ezelőtt - mindezt zokogva. Abban a néhány percben minden lehetséges érvvel éltem, megállás nélkül mondtam, semmi nem érdekelt, csak az, hogy tudnia kell erről és a támogatására van szükségem. Anyu ismét hullajtott pár könnycseppet, de szorosan megölelt, és azt mondta, mindvégig tudta, csak nem akarta tudatosítani ezt nagyon magában, de ő nagyon szeret és támogat. Nagyon boldog lettem, úgy éreztem megkönnyebbült a lelkem. Kis megnyugvás után kérdezte, hogy "apád mikor fogja ezt megtudni és a tesók?"
Tesóim tudják, apu is biztosan tudja, de ő is olyan, mint anyu volt, hogy inkább elhessegeti ezt a gondolatot, már az ítélkezései és a meleg-ellenes megjegyzései miatt is.
Úgy vagyok vele, hogy anyu után szabadabbnak éreztem magam, még többen tudták meg rólam, és az instám is teljesen nyitott könyv lett. Milyen felszabadult lennék, ha apu elé is mernék állni...
Közeledik október 11, az Előbújás Napja. Tervben van, hogy elé állok. Eddig úgy gondoltam, majd a következő páromat, ha komolyabban alakulnánk, bemutatnám neki konkrétan, mint páromat, nem úgy, mint legjobb barátnőmet. De ez a dátum pont kapóra jön! Tudom, hogyha fájna is neki, nem veszíteném el, mert szeret. Mindenki bíztat, hogy lépjem meg, mert innentől már csak könnyebb lesz. Már csak napok kérdése...
A biztos támasz mellettem áll, külső negatívum nem ér, és hát nem csak én vagyok ilyen helyzetben. Semmivel nem érzem másabbnak magam, ahogy Te se érezd másnak magad, ha hasonló cipőben jársz. Közénk tartozol és merj önmagad lenni, merj boldogan élni! Ugyanazok az emberek vagyunk, mint azelőtt, hogy rájöttünk kik vagyunk. Hidd el, a szüleid és a barátaid sem hülyék, már lehet korábban észreveszik rajtad, mint te magadon. Ne add fel! Hiszem, hogy jobb és elfogadóbb lesz a világ, higgy benne Te is!
A te lelked is meg fog könnyebbülni, jó élet vár ránk!
