Mióta az eszemet tudom éreztem, hogy "valami nem stimmel", de jó ideig nem tudtam, hogy mi. Kényelmetlen volt, hogy nem találtam a helyemet még magamban sem, össze voltam zavarodva. Lánynak születtem biológiailag, de mindig is itt élt bennem a kétely a nemi identitásomat illetően, bennem élt a fiú, ám nem mertem szabadon engedni, úgyhogy elnyomtam, amennyire tudtam. Éreztem, hogy sokkal közelebb vagyok magamhoz autókkal, legoval és egyebekkel játszva, papás-mamás alkalmával szívesen voltam a férj, meg fára mászva, focizva és ilyesmik közben. De igyekeztem lány is lenni valamelyest és babáztam, mert nem mertem senkinek mondani, hogy mi van bennem. Meg azt hittem csak én érzek ilyet, és hogy 2 személyiségem van, amik közül a fiú dominánsabb, de nem engedhetem színre lépni. Sosem érdekelt a smink sem, nem is próbáltam ki. Lányként éltem, de egyre többször éreztem, hogy az kényelmetlen, és a nevemet is nagyon utáltam. Szerettem volna az önazonos nevemet használni, de ugye nem lehetett, így áthidaló megoldásként egy másik lánynevet választottam, ami ugyan segített kiiktatni az anyakönyvezettet, de nyilván ez sem volt megoldás.
Megutáltam, hogy lányként kezeltek, de nem tudhatták az igazat. Ekkor kezdett derengeni valami a nemi identitásommal kapcsolatban, kb. 11-12 évesen. Még mindig nem mertem senkinek szólni, de ahogy ment az idő, egyre csak fojtogatott az a kényelmetlen érzés, hogy tévesen vagyok ebben a testben. Teltek az évek, persze lányként éltem még mindig, mert nem is tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg, ami bennem volt. Éreztem, hogy az a figura nem én vagyok, és egyre kínzóbb volt a lét abban a szerepben. Egyszercsak a sorsnak köszönhetően világosodtam meg teljesen és végleg, hogy nem 2 személyiségem van, csak egy és bizony az a fiú, aki vagyok belül!
Egy műsorban futottam bele kb. 21-22 évesen, amiben egy transz srác meg tudta magát valósítani, elmesélte hogyan ismerte fel a nemi identitását, sütött belőle a boldogság, amiért végre önmaga lehetett, és ekkor villámként vágott belém: ugyanezt érzem régóta, ezek szerint transznemű vagyok és ez nem betegség, hanem fizikai oka van. Rosszul lettem majdnem a megkönnyebbüléstől, és attól a tehertől, hogy hogyan adagoljam be a környezetemnek. Mihez kezdek akkor, ha sosem élhetek olyan névvel, külsővel és nemmel, ami összhangban áll a bensőmmel?
Az az este egyszerre volt pokoli és mennyei, mert végre megtaláltam magamat, de kínzott a kudarc lehetősége is. Csendben őrlődtem, de közben kutakodtam a neten lehetőségek, információk, sorstársak után, és elkezdtem bátorságot gyűjteni a vallomáshoz is. Mindez a folyamat kb. 2-3 évig tartott. Ezalatt voltak mélypontok, önbántalmazással, szuicid gondolatokkal, gyógyszerszedéssel tarkítva, viszont pont ezek is hajtottak előre, mivel tennem kellett ellenük. Közben egyszer a suliban valami kötelező táncra kellett járnia az osztályomnak, és mivel egy alkalommal nem volt ott az egyik fiú, így az egyik lány osztálytársamnak engem jelölt ki a tanár, fiú partnerként. Egyszerre voltam ismét a mennyben és a pokolban. Pokoli volt, hogy csak eljátszatta velem, és nem mondhattam ki, hogy "Hé, én tényleg fiú vagyok!", és mennyei volt, hogy arra a pár percre én Én lehettem! A durva az volt, hogy a lány, akivel táncoltam tetszett nekem amúgy, és a nagy eufória közepette majdnem bevallottam neki. Megjegyezte a tánc végén, hogy úgy érezte egy fiúval táncol, és ez hogy lehet? Köpni-nyelni nem tudtam, mert ez megint egyszerre ölt meg a kényszerhallgatás miatt, és szabadított fel a pozitív visszajelzés miatt.
Egyszercsak elértem arra a pontra, ahol úgy éreztem, hogy lépnem kell, mert bajom fog esni, ha tovább élek hamis szerepben. Ekkorra már sokmindent tisztábban láttam, pl. azt is, hogy mi az oka a nagyfokú önutálatomnak és önbizalomhiányomnak, meg a folyamatos kételynek, ami végigkísérte az éveimet. Az, hogy azt kellett eljátszanom egész eddigi életemben, aki nem én vagyok. Mintha mindig állt volna előttem valaki, akitől nem látszom és elvett sok évemet. Feltettem mindent egy lapra, mert éreztem, hogy nem tudok tovább titkolózni, meg nőként élni. Persze már egy ideje puhatolóztam itthon, de nem tudtam mire számíthatok.
Leültem az anyámmal azon a bizonyos napon és izzadó-remegő kézzel kezdtem el hebegni-hápogni. Nem volt semmi dráma, egyikünk sem sírt (nem is vagyunk olyan fajták), csak tudomásul vette az igazságot, én pedig megkönnyebbültem egy kicsit, de mivel vágni lehetett a levegőt, még mindig ideges voltam. Azt mondta, nem szól bele, mit teszek, és tényleg nem is akadályoz, de úgy érzem, nem engem lát, és nem akként tekint rám, aki vagyok. Rajta kívül a szűk környezetem semmit nem tud. Nem érzem azt, hogy vallhatnék, mivel tőle is tartózkodást érzek és azt, hogy nem szeret beszélni a témáról, így mást sem merek beavatni, nehogy vita legyen miatta. Viszont így megrekedtem, hiszen nem tudok kiteljesedni.
Jobban érzem magam, mióta fiús külsővel élek (kb. 3 éve), de bizonyos okok miatt még mindig nem jutottam el a hormonokig és egyebekig. Senki nem kezel önmagamként, pedig szembetűnő a változás, az önazonos nevemet sem használja senki, így viszont csak kicsit enyhült a kín. Mintha mindenki átnézne rajtam, azt látják továbbra is, aki sosem voltam. Idegenek kezelnek csak önmagamként, neveznek a nevemen és ezek adnak erőt minden naphoz, az erős diszfória elviseléséhez. Főleg, hogy még nem vagyok tesztoszteronon, és ha arányokat kellene mondanom 10-ből 8-9 ember srácnak nevez, ami szerintem jó. Igaz, 26 éves létemre 13-16 év közöttinek hisznek mindig, de nem érdekel, mert legalább engem látnak! Igyekszem idegen társaságban halkan és keveset beszélni, nehogy a hangom végett bukta legyen. Nem magas, de nem is mély, szóval rizikósnak érzem. Emiatt is jó lenne már hormont szedni!
Remélem egyszer hivatalosan is és minden téren megszülethet Arnold, az a srác, aki mindig is itt fuldoklott belül, a hamis női jelmez takarásában. Mindenkinek csak egy élete van, és azt nem töltheti kínlódva, sem pedig másoknak megfelelve. Ez az a terület, önmagunk megélése és kifejezése, amiben kicsit önzőnek kell lenni, ha elégedetten szeretnénk élni és egyáltalán: ha élni szeretnénk. Túl sokszor volt már tragédia a vége a meg nem értettségnek, el nem fogadásnak, ezáltal a valódi identitás elfojtásának...
Minden LMBTQ+ embernek erőt és sikeres előbújást kívánok!
