Hidvégi Anna vagyok, 27 éves leszbikus transz lány, immáron az élet minden területén out.
Ha belegondolok, az egész, önazonosság felé vezető két és fél éves utamat előbújások kísérték. Legelőször - és talán ez volt a legnehezebb - önmagamnak kellett előbújnom. Általános iskolában anno eléggé kijutott az iskolai zaklatásból, (konkrétan éveken át buziztak) és ez elég csúnya nyomokat hagyott bennem. Nagyon sokáig és nagyon elszántan próbáltam cisz és hetero lenni. Sok év, rengeteg szorongás és egy csúnya mélypont kellett, hogy végre elmenjek egy pszichológushoz, és elő is bújjak neki biszexuális fiúként. (Ebből utólag egyik se jött be, de akkor is hatalmas lépés volt.) Emlékszem, hogy már a bemutatkozó levelemben is leírtam, hogy biszexuális, mert féltem, hogy különben sose merném kimondani.
A pszichológus sokat segített, nemsokára már el mertem menni egy LMBTQ csoportba, a Szimpozion Egyesületbe, ahol azonnal otthon éreztem magam, és csodálatos embereket ismertem meg. Viszont elég gyorsan, néhány hónap után kiderült, hogy a bi fiú identitás sem igazán illik rám. Egyre inkább érezni kezdtem, hogy lány vagyok, és nem érzem jól magam a fiú testemben és életemben. Ez azért is nehéz volt, mert nem sokkal korábban kerültem bele életem első kapcsolatába egy meleg fiúval. Neki rettenetesen nehéz volt elmondani, féltem, hogy gyűlölni fog amiért így “átvertem“. De végül jól fogadta és végig támogató volt. Csak akkor mentünk szét, amikor néhány hónap múlva már biztos voltam benne, hogy tranzicionálni akarok, de továbbra is közel maradtunk, ma is az egyik legkevesebb barátomnak tartom.
Ami vicces, hogy semmivel sem volt könnyebb előbújni más LMBT embereknek, mint ciszheteróknak. Amikor végre eldöntöttem, hogy az egyesületnél elő akarok bújni a többi önkéntesnek, mint transz nő, annyira rászorongtam, hogy a fizikai rosszullét kerülgetett, és képtelen voltam bármit mondani. Végül a csoport vezetője (aki már be volt avatva) kegyelmezett meg, és jelezte a többieknek, hogy van egy bejelenteni valóm. Ez a kényszerhelyzet segített, hogy ki merjek állni a többiek elé, és elmondjam, hogy mi a helyzet. Természetesen az egészet feleslegesen túlparáztam, mindenki rettenetesen kedves és támogató volt.
A legijesztőbb persze a szüleimnek volt előbújni. Ezt addig halogattam, amíg csak lehetett, de mindenképp szerettem volna még a hormonozás megkezdése előtt out lenni nekik, szóval egy idő után itt is kényszerhelyzetbe kerültem. Szerencsére erre az előbújásra alaposan felkészültem a pszichológusom segítségével. Úgy döntöttem, hogy levélben mondom el nekik, mert jobban fogalmazok írásban, mint szóban, és mert így alaposan össze tudtam szedni minden fontos pontot, nem kellett félnem, hogy valamit elfelejtek izgalmamban. Továbbá, bár elég biztos voltam, hogy a szüleim támogatóak lesznek, nagyon féltem az első, esetlegesen negatív reakcióiktól; ezeket inkább nem akartam hallani. A levélbe rengeteg munkát tettem, kb egy hónapig dolgoztam rajta, azóta is az egyik legjobb írásomnak tartom. Leírtam benne a helyzetemet, azt, hogy ezt én hogyan élem meg és, hogy ez mit jelent számomra és számukra a jövőben. Igyekeztem minden fontos részletre kitérni, hogy ne legyen félreérthető. A szüleim támogatását kértem, de nyomatékosítottam, hogy akkor is ez az utam, ha nekik nem tetszik és ellene vannak.
Mielőtt odaadtam a levelet persze megint szörnyen beszorongtam. Olyan dolgokat is végiggondoltam, hogy mit tudok csinálni, ha kidobnak abból a családi lakásból, amiben lakom. Nagyon valószínűtlen eset volt, de fel akartam készülni a legrosszabb lehetőségekre is. Az volt a terv, hogy egy borítékolt nyomtatott példányt adok oda anyukámnak a hétvégi látogatás végén, hogy majd akkor olvassák el, ha már nem vagyok ott. Ez után pedig 24 órás teljes rádiócsendet akartam, hogy legyen idejük átgondolni a dolgokat, és megússzam az első reakciókat. Az egynapos kommunikációs szünet alatt egész nap egy szép gyomorgörcsöt dédelgettem, és az elképzelhető legborzalmasabb szcenáriók pörögtek a fejemben. Végül este felhívtam anyukámat. Gyanúsan jót beszélgettünk mindennapi dolgokról, amíg végül rá nem kérdeztem, hogy mi van a levéllel. Anyukám pedig a legnagyobb ártatlansággal visszakérdezett, hogy milyen levéllel? Kiderült, hogy amíg én egész nap szétizgultam magam, ő elfelejtkezett róla, hogy otthagytam a levelet :D
Végül mondtam, hogy olvassák el, és megint bontottam a kapcsolatot. De nemsokára már meg is kaptam az e-mailjüket, amiben írták, hogy elfogadnak, szeretnek, mindenben támogatnak, és hogy hülye vagyok, hogy ezen ennyire beparáztam. Hatalmas felszabadulás volt ezt olvasni, és tudni, hogy mostantól megint nem kell titkolóznom a szüleim előtt, és megint mindenben számíthatok rájuk.
Ehhez képest a pár hónappal későbbi munkahelyi előbújásom mondhatni már smafu volt. Szoftverfejlesztőként persze megvolt az az előnyöm, hogy hatalmas kereslet van a munkámra, és még annyi tartalékkal is rendelkeztem, hogy a tranzíció ideje alatt nem kellett volna dolgoznom, ha rosszra fordulnak a dolgok. Ráadásul kis, családias cég vagyunk ahol mindenki ismer mindenkit, és tudtam, hogy az emberek nagy része elfogadó lesz. Először a főnökömmel beszéltem, aki nagyon támogató volt (csak az elején ijedt meg, amikor négyszemközt akartam beszélni vele, azt hitte, hogy felmondani készülök). Ezután este körbeküldtem egy céges körlevelet, amiben leírtam, hogy mi van velem, és ezzel kapcsolatban mit szeretnék kérni a kollégáimtól (az identitásom tiszteletét mindössze). A válasz erre is rettenetesen pozitív volt. Több kolléga is támogató válaszlevelet írt, és volt, aki fel is hívott (bár először azt hitte, viccelek) és kérdezte, hogy tud-e segíteni valamiben. Egy hónappal később pedig szerveztünk egy beszélgetős délutánt, ahol meséltem magamról, és a munkatársak kérdéseket tehettek fel. Az egész pozitív volt, a kollégák teljesen kulturáltak voltak és kerülték a gáz és túl intim kérdéseket, és ezzel nem csak az átlag népességet múlták felül, hanem az LMBTQ emberek egy jelentős részét is…
Az utolsó és legtömegesebb előbújásom a facebookos volt. Úgy döntöttem, hogy nem csinálok új profilt, hanem a régit változtatom meg egy magyarázó poszt kíséretében. Ekkor már próbáltam jó (bébi) aktivista lenni, és helyesnek tartottam, ha érzékenyítem a távolabbi ismerőseimet is azzal, hogy nyíltan vállalom magam. Megint csak elég sok időt tettem a coming out levelem megírásába, igyekeztem benne minden fontos dolgot összefoglalni, megindokolni, hogy miért is bújok most és itt elő, és forrásokat adni azoknak, akik művelődnének a témában. Próbáltam maximálisan kedves lenni, de egyértelművé tettem, hogy az identitásom nem képezi vita tárgyát. A posztot a születésnapom előttre időzítettem, hogy minél több ismerősömnek feldobja a rendszer. Kiadás előtt a facebookos nevem és nemem is megváltoztattam és beállítottam egy menci új prideos profilképet. Szokásos módon szétszorongtam magam posztolás előtt és a reakciókra várva, ami - ismerve az internetes vitakulturánkat - nem teljesen volt alaptalan. De szerencsére megint pozitívan csalódtam. Mindenki szuper kedvesen reagált, és egyetlen negatív hozzászólást se kaptam. Több ismerősöm is személyesen írt és gratulált az előbújásomhoz, ami megint nagyon jól esett. Ha valakit érdekel itt el lehet olvasni a posztom szövegét: https://www.facebook.com/anna.hidvegi.0/posts/1548226261896564
Ez már több mint egy éve történt és azóta is mindent elkövetek, hogy mindenhol (biztonságos közegekben) látható és out legyek.Ez persze részben aktivizmus, mert nagyon fontos, hogy ha megtehetjük, vállaljuk magunkat és érzékenyítsük ismerőseinket és barátainkat. De számomra ugyanennyire számít, hogy egyszerűen jó érzés outnak lenni. Hogy nem kell többé titkolóznom, bátran vállalom magam mindenhol, bátran lehetek önmagam és szerethetem, akit szeretek. És hiába vagyunk ellenszélben, hiába nagyon nehéz néha, nekem ezek olyan dolgok amik miatt mégis megéri, amik nélkül nem tudok és nem akarok élni soha többé. Szóval boldog Előbújás Napot mindenkinek :)
