Életem talán egyik meghatározóbb, ha nem a legmeghatározóbb momentuma volt, amikor előbújtam a főnökömnek.
Már több mint 3 éve dolgoztam ennél a cégnél, ahol eléggé az az elfogadott köztudat él, mint országunkban általában - mikor házasodsz meg és mikor lesz 3 gyereked? Abszolút ezt a pressziót éreztem én is magamon itt, folyamatos kérdések - mióta nincs barátom és miért nem keresek valakit magamnak a társosztályokról? Illetve a kötetlen munkahelyi beszélgetések során én soha nem tudtam beszámolni az igazi megtörtént hétvégi élményeimről.
Ha elutaztunk valahova mindig csak vetítettem, hogy a szüleimmel voltam, vagy netalán közös programon is régi ismerőseimmel. Sőt, volt, hogy a reptéren botlottam munkatársakba, amikor a párommal és szüleivel mentünk nyaralni. Persze akkor azt mondtam neki, hogy a családom. Képtelen voltam behazudni azt, hogy nekem vőlegényem van, mikor teljes mértékig a nőkhöz vonzódom.
3,5 év után kezdett elegem lenni a saját vetítéseimből, feltettem mindent magamban egy lapra és azt mondtam, hogy lesz, ami lesz odaállok a főnököm elé és elmondom neki, hogy leszbikus vagyok. Régóta készültem erre a pillanatra. Izzadó tenyér, elcsukló hang, körülbelül remegtem - annak ellenére is, hogy a főnököm egy végtelenül szimpatikus, kedves és megbízható egyén.
Nagy nehezen kinyögtem neki, hogy én a saját nememhez vonzódom.
Kidülledtek a szemei majd csak kimondta a nevem és megkérdezte, hogy csak ennyi? Komolyan ezt nem mertem elmondani?
El nem tudom mondani, hogy micsoda öröm és megkönnyebbülés övezett, ami a mindennapjaimra továbbra is hatással van. Hisz így bejárni egy munkahelyre, a fent említett elvárások kontra a főnökömmel való tisztánlátás tudatában: felemelő és felbecsülhetetlen.
Mindenkinek ilyen főnököt kívánok az életben!
