Nemrég kaptam egy üzenetet instagramon (lásd a képen), melyben egy lány megköszönte, hogy nyíltan vállalom magamat, mert ezzel sokaknak segítek, akik hasonló dolgokon mennek keresztül. Nagyon meghatódtam, mert sosem hittem, hogy egyszer az én pár mondatom ennyit jelenthet valakinek.
Nekem sosem volt nagy, közösségi felületeken történő előbújásom – ahogy a számomra legfontosabb embereknek elmondtam, lassan beszivárgott a profiljaimba is a „gay content”. Mikor ezt az üzenetet megkaptam, és mindenképp szerettem volna megosztani ismerőseimmel, jöttem rá, hogy még sosem mondtam el a történetemet és hogy mit jelent számomra az aktivizmus.
Nagyon hosszú folyamat volt, mire egyáltalán magamnak ki tudtam mondani, hogy leszbikus vagyok. Ahogy egyre jobban elfogadtam magam, egyre világosabbá vált, hogy ez nem egy olyan dolog lesz, amit majd tud a családom és x közeli barátom. Nyilvánvaló volt, hogy én erről beszélni fogok, mert mikor én voltam kiskamasz és felmerült bennem, hogy valami nálam más, mint a többieknél, nem volt előttem példa. Nem tudtam, hogy ilyen van, hogy nekem a nők tetszenek és majd lehet egyszer párom, akivel boldog leszek és lehetnek gyerekeim (nem Magyarországon, but whatever) és minden rendben lesz. Nálunk ez otthon nem volt téma. Talán két esetet tudok felidézni, amikor a vasárnapi ebédnél szóba került a melegség és akkor is negatív kontextusban. Nem azért, mert a szüleim rettenetesen kirekesztő, szélsőséges emberek volnának, hanem mert konzervatív keresztényként ők maguk sem tudták, hogy miről van szó. Nekik is csak annyi kapaszkodójuk volt, ami keveset korábban másoktól hallottak: hogy a melegség valami furcsa, távoli, abnormális dolog és majd elterjed és kihalunk...
Szóval nem volt fogalomkészletem. Így hosszú évekig azt hittem, hogy valami nagy baj van velem, és mindent megtettem, amit kiskamaszként tudtam, hogy eltűnjön ez a valami, amit nem értettem és amiről nem tudtam beszélni senkivel. Bár soha életemben nem voltam lányos, fociztam, verekedtem és egyáltalán nem érdekelt, miben járok, csak kényelmes legyen, nyolcadikban elkezdtem csinosabb ruhákban járni, még szoknyát is hajlandó voltam felvenni ünnepségekre, színházba, amit egyébként második osztályos koromtól megtagadtam. Megtanultam sminkelni és még dühös is voltam anyukámra, hogy ő "nem tanított meg nőnek lenni", pedig valójában hálásnak kellett volna lennem, hogy békén hagyott és úgy élhettem, ahogy jól éreztem magam. Megpróbáltam viszonozni a fiúk közeledését, ami egyik esetben sem sült el túl jól, egyszer egy randi után pánikrohamot is kaptam hazafelé…
Egyházi iskolába jártam, ahol épp elég problémám volt enélkül is, fura voltam, mert engem a művészetek érdekeltek, mert a fiúkkal barátkoztam, nem érdekeltek a csajos dolgok, és rettenetesen utáltam az álszentséget. Ez a közeg szintén elodázta az önfelismerést és miután onnan kiszabadultam, még hosszú ideig éreztem a hatását…
Tizenkilenc elmúltam, mikor kimentem a Pride-ra teljesen egyedül, hirtelen ötlettől vezérelve, végignéztem az embereken és azt mondtam, hogy ez oké. Hogy én jól vagyok. Tizenkilenc év. És ezután kellett még kettő, hogy szép lassan mindenkinek el merjem mondani.
Mint írtam, az nem volt kérdés, hogy ha egyszer túl leszek a nehéz coming outokon a családtagokkal, erről beszélni fogok. Hiába voltam/vagyok hihetetlenül mázlista a családommal és barátaimmal, ilyen hosszú és nehéz felismerést nem kívánok senkinek. És hiába jártak mások sokkal rosszabbul, de a felismerés után nekem is ki kellett harcolnom, hogy elfogadjanak.
Utána jöttek az önkéntes feladatok, a személyes beszélgetések azokkal, akik megkerestek, a politikai aktivitás és az olyan lehetőségek, mint például a Pride-os videó is. Ezekbe teljesen természetesen mentem bele, és visszatekintve megdöbbent, milyen messziről indultam – az első önkéntes meetingen még kiálltam a közös fotóból, nehogy valamelyik ismerősöm megtalálja és onnan tudja meg… Az elmúlt nyáron pedig már selfie-ket posztoltam a felvonulásról, azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy kint vagyok és jól érzem magam. Egymást követik a lehetőségek, ahol megmutathatod magad és elmondhatod a gondolataidat. Csinálni akarod, akkor is, ha a Pride hónap egybeesik a vizsgaidőszakkal, ha az aktivista meetingről rohansz is vissza a koliba, mert másnap reggel egyetem, akkor is, ha időnként a nácik is megtalálnak... Mert azt akarod, hogy soha többé senki ne érezze magát olyan egyedül a melegségével, ahogy te annak idején.
Nem fogok hazudni, sokszor érzi azt az ember, hogy ebben az országban nem érdemes. Hogy csak én fogom megszívni, engem fognak beskatulyázni, nem lesz munkahelyem, ésatöbbi – mert itt változtatni úgysem lehet. És akkor érkezik egy ilyen üzenet és realizálod, hogy másoknak te vagy az, akik neked voltak a Pride-on megismert barátok. Akik neked voltak azok, akik egy youtube videóban vállalták, hogy kik ők. Akik erőt adtak és önbizalmat, felhatalmazást, hogy önmagad lehess. És akkor érzed, hogy megéri. Van még mit csinálni, lesz is hosszú évtizedekig, de ha csak egy embernek segítettél azzal, hogy őszintén élted az életedet, már megérte!
Nagyon büszke vagyok az utazásomra és hálás vagyok mindenkinek, aki akár csak egy biztató mosollyal segített. Sok hősöm volt abban a pár nehéz évben, emlékszem, hogy borultam részegen idegen aktivista nyakába egy melegbuliban, mert mindenképp meg akartam köszönni, hogy van… ha magadra ismersz, még egyszer bocsi! :D Üzenem mindenkinek, hogy nem vagytok egyedül, sosem lesztek, mindig lesz, aki érteni fogja, min mentek keresztül. Keressetek egy közösséget, ahol önmagatok lehettek, ha nincsen a közelben, akkor alapítsatok ti magatok és éljetek szabadon, mert annál többet senki nem adhat a világnak, hogy mer önmaga lenni!
(Anna videóját itt tudjátok megnézni: https://elobujas.hu/video/ez-most-igy-jo-lesz-es-fogom-elni-az-eletem)
