19 éves nő vagyok, és 2 éve együtt vagyok a csodás barátnőmmel. Volt előtte néhány barátom, de egyik sem volt valami komoly kapcsolat. Bettivel egy rendezvényen találkoztunk, és fél évig beszélgettünk online, mire újra találkoztunk. Mikor másodjára láttam, teljesen magával ragadott... bár az elején ez még nem tudatosult bennem. A harmadik találkozónkon teljesen egymásba habarodtunk, egyszerűen el sem hittük, hogy ugyanazt érezzük.
Sajnos amikor hazamentem, jött a hidegzuhany. Nem igazán hazudtunk itthon egymásnak sosem, szóval evidens volt, hogy gyorsan rövidre zárom ezt is. Először anyának mondtam, még aznap, amikor hazajöttem a Bettitől (apa külföldön él), és órákon keresztül csak ordított velem. Aztán napokon át kérdezgette, hogy meddig akarjuk ezt a hülyeséget csinálni, meg hogy én nem lehetek leszbikus, mert sose voltam 'olyan'... Nem tudom, mire gondolt pontosan, egyébként fociztam, judoztam, és sokszor veszek fel férfi pólókat, szóval túlzottan csajos sem voltam.
Hosszú hónapokon keresztül állt a feszült légkör, mentek a beszólogatások, a sírások, és a folyamatos megaláztatások.
Pár hónap múlva apának is elmondtuk, aki szintén kibukott magából, és csak olyanokat mondott, hogy az ilyen hajlamokat arra kellene max. használnom, hogy a férjemet boldoggá tegyem egy édeshármassal. Micsoda logika, nem?
Szinte fél éven keresztül ment az "értetlenkedés" mire belátták, hogy hagyni kell lefolyni a dolgokat, fölösleges ordítozni velem. Egy 8-9 hónap után eljutottunk odáig, hogy bemutattam a kedvesemet nekik, nálunk aludt egy hétig, stb.
Így 2 év után sem fogadták el a dolgot itthon, többször is megjegyzik, hogy nehogy családban gondolkodjunk, meg ők nem fognak meleg-esküvőre jönni, de valahol úgy érzem, hogy az idő nekünk kedvez, és talán még sok év kell, de egyszer talán napirendre térnek efelett. Hiszen, már így is sokat változott 2 éve a hozzáállásuk.
A baráti köröm teljesen elfogadta és támogat, most kerültem fel Pestre egyetemre, ahol nyíltan és őszintén az elején leszögezem (ha kérdezik), hogy biszex vagyok, és 2 éve nővel vagyok. Szinte meg sem kottyan az embereknek, többen meg is jegyzik, hogy szerintük ez teljesen normális, sosem láttak különbséget szerelem és szerelem között.
A családom többi tagja sejti, de nem tudja, az öcsémnek pedig megtiltották, hogy elmondjam ("Ha még egy buzi lesz a családban, én esküszöm felkötöm magamat"), ami nagyon fáj, hisz az egyik legjobb barátom, és a legfontosabb családtagom.
Összességében tehát, én vagyok a kétlábon járó negatív coming out példa, DE! Egy percig sem bánom, hogy belevágtam. Nincs is rosszabb, mint hazudozni, bújkálni, és mások elvárásai szerint élni. Az élet túlzottan rövid ehhez. Sőt, még annál is rövidebb. Mióta felvállaltam magamat, sokkal magabiztosabb vagyok, és büszkébb. Ez a sok pofon pedig küzdeni tanított. Sokszor váltódott ki bennem a "márcsakazértis" effektus, hogy már csak dacból is visszaszóltam és megvédtem magunkat.
Mindenkinek azt javasolnám, hogy aki biztos magában és az identitásában, az kezdjen el coming outolni. Az egész életemet megváltoztatta, és sosem voltam boldogabb.
(A kép illusztráció, azon nem a történet szereplői láthatóak.)
