Nyolc év, több mint 2900 elvesztegett nap az életemből, ami az Anyukámmal való kapcsolatomat illeti. Elmondtam, hogy meleg vagyok.
Napok óta készülök, igazábol nyolc teljes éve, amióta én is biztos vagyok benne, de az utóbbi napokban úgy éreztem, bele tudnék kezdeni. Nem tudtam. Kerülgettem a forró kását, hátha rákérdez, és megúszom. (Mindent megúszni, az egyszerűbb megoldást választani - ez vagyok én. A jellem!) De ha eddig nem kérdezett rá, akkor most miért tenné. Mindig kínosan figyeltek arra, hogy ne kérdezzenek semmit, már-már átesve a ló másik oldalára. Nem szerették sose a pletykát, mint ahogy azt sem, ha valaki belemászik más ember magánéletébe. Sose kérdezték, kivel megyek valahova, milyen viszonyban vagyunk, elég volt annyit tudni, hogy egyedül vagy mással. Nem azért, mert nem foglalkoztak velem, csak úgy voltak vele, ha akarom, majd mondom.
Erkély, kezemben whiskey (nem is tudom, honnan szedtem), cigi. Anya a teregetett ruhák alatt ül egy camping székben, arcát félig takarja a száradó pizsama.
“Téged nem zavar, hogy nem tudsz a magánéletemről dolgokat?“ - micsoda felütés, évek óta fogalmazom.
“Nem. Sose szóltam bele, és engem is nagyon zavart volna, ha fiatalként beleszólnak. Amit akarsz, azt úgyis mondod.“ – érkezett a válasz.
“Engem nagyon frusztrál, és nem tudok könnyen beszélni róla.“ - folytattam.
“De miért?“
“.. Juli után nem volt nővel kapcsolatom.“ –hebegtem, és ahogy kimondtam, rájöttem, hogy nem is hangzik annyira rosszul. Lélegzetvisszafolytva vártam a „választ”, de tudtam erre nem lehet mit mondani.
“ÉS??“ – meg is érkezett olyan erővel hogy megszédültem tőle. Ennyi? Mégis mit vártam? Mit gondoltam?
Majd elmondta, őt nem zavarja, a gyereke vagyok, és nem is érti a nyolc évet. Mire vártam, miért halogattam?
Kezdtem még rosszabbul érezni magam, hogy valóban nem ismerem ennyire az anyámat, hogy tudjam, nem fog kitagadni, kitörölni az életéből.
Ijesztő a szám. Nyolc év! Mit csináltam az elmúlt nyolc évben?! Miért kellett megvárnom azt, hogy már lássam a végét?
Oké, haboztam, mert féltem a reakciótól, nem volt alkalom, de nem egy hónapot vártam, hanem majdnem egy évtizedet. Rémisztő még belegondolni is.
Megbeszéltük, hogy sajnálhatom, hogy nem mondtam el előbb. Sajnálom is. Annyira, hogy kiszakad a szívem a helyéről. Ha sose mondtam volna el, akkor valószínű bele is halok. Most még nem teljesen késő, csak félig. Ha úgy kell elengednem, hogy nem tudja, azt nem bírtam volna. Mint ahogy azt sem, ha a halálos ágyán (azt sem tudom, lesz-e ilyen) kell bemutatkoznom az anyámnak, milyen is vagyok valójában.
Elkezdtünk beszélgetni, hogy a barátnőjének a lánya, akit én is ismerek, szintén meleg. Ha ezt előbb tudtam volna, könnyebb lett volna. Volna...
Nem várhattam el azonban, hogy mások magánéletéről beszéljen nekem, honnan tudta volna, hogy ez nekem fontos valamiért. Kérdeztem, tudta-e? Sejtette-e?
Azt mondta nem, amin meglepődtem. Egy anya tudja az ilyesmit, érzi, szokták mondani. Lehet tudta, csak magának sem tudta megfogalmazni.
Én remegtem már a sokktól (én, és nem ő), ő nyugtatott.
Semmi baja nincs ezzel, én vagyok a gyereke, és ez nem olyan nagy dolog.
Hebegtem, hogy “de a társadalom, meg tapasztalatok“, de kívülről hallva magam rettenetesen idiótának éreztem magam. Mi köze ennek az ANYÁM érzéseihez, aki elmondta, hogy jobban szeret mint valaha, hogy elmondtam. Azért hozzátette, mennyire sajnálja, hogy nem előbb. Nem feltétlen miatta, miattam.
Ekkor már zokogtam, megfordult velem a Világ. Könnyebb lett minden, de annyira elszomorodtam, hogy elvesztegettem olyan időt, amit már nem tudok pótolni. Meg fog halni az anyukám, és én az utolsó percekre hagytam a beszélgetést.
Nem azért mert a magánéletem részleteibe szeretném őt a továbbiakban beavatni, de olyan jó lesz azt modani, hogy Bencével megyek nyaralni, és nem azt hogy „valakivel.” Sose tudtam volna hazudni, sose tudtam volna történeteket kitalálni fiktív barátnőkről, de minél tovább húztam, annál nehezebb lett. Nem éreztem jelentőségét, és halogattam, hogy majd elmondom. Nincs majd, csak most van.
Alig beszélgettünk tíz perce, amikor pittyegett a kaputelefon, megjött apám.
Én már persze délután óta ott ültem, lementem sörért, cigiért, whiskey-t töltöttem, vártam a pillanatot, gyűjtöttem az erőt.
Amit ha magamnak nem teremtek meg, nincs ott, nem lesz tökéletes perc erre.
Addig húztam az időt, hogy tíz percünk maradt, és nem lesz több első alkalom, amikor talán a helyzet kérdéseket szülhet, bizonytalan falakat rombolhat le.
A beszélgetésből csak anyám meghatottsága, és az én magamban tartott zokogásom maradt.
Lekísért a buszhoz, elengedtünk egyet. Nem tudtam a szemébe nézni, mert olyan erővel szakadt volna ki belőlem a nyolc év, hogy annak őt nem tettem volna ki.
Beszéltem neki arról, amikor szakemberhez fordultam, pont mielőtt kiderült volna a betegsége.
“Nem kérdezték, hogy milyen az anyukád?“
Igen, tudtam, hogy csodálatos anyám van, de valahogy ebben a sok szarban elfelejtettem. Nagyon szégyelltem magam, előtte is, magam előtt is. Azt gondoltam, mint mindenki, nagyon sok időm van még. Kicsit lenyugszom, és már felnőtt fejjel újra közelítek a szüleimhez. Megértem őket, felnövök hozzájuk, alakítunk egymáson. Nincs idő! Csak az van, ami akkor és ott van.
Nem tudom, mire számítottam, de ez olyan volt mintha azt mondtam volna, hogy vettem egy farmert múlt héten.
Nem tudom, mit hittem, és tényleg szégyellem magam amiatt, hogy szikrája is megvolt annak, hogy ez rosszul sül el.
Azt azért hozzá kell tennem, hogy anya a betegsége óta türelmesebb, nyitottabb, mint valaha, meg ha más is lett volna a véleménye, biztos diplomatikusan viselkedik akkor is, főleg, hogy látja, mennyire össze vagyok törve.
Felszabadultam, de óriási űr is lett bennem emiatt, amit remélem lesz még időm betemetni. Együtt. Anyukámmal, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Olyan büszke lettem, hogy olyan anyukám van, aki elfogad.
Anyukám sajnos egy évvel később meghalt.
(A kép illusztráció, azon nem a történet szereplői láthatóak.)
