Séta közben akartam elmondani, de nem ment

Reszkettem. Bár már ősz volt és kabátban voltunk, de mégsem a hidegtől. Tudtam, hogy elterveztem és el akarom mondani neki, csak azt nem, hogy hogyan fogom megtenni. Pedig vagy százszor lepörgettem már a fejemben, hogy így kéne vagy inkább úgy. De legalábbis valahogy mindenképpen kellene. Nem halogathatom tovább, nem bírnám. Nem akartam úgy élni, hogy ez egy teher, egy súlyos titok legyen az életemben. Bőven elég volt addig a jó néhány hónapig titkolni amíg el nem fogadtam, hogy bizony akármit teszek, akkor is Jennibe vagyok fülig belezúgva..

Tehát miután az elmúlt pár hétben csak azt bújtam a neten, hogy akkor hogy is van ez, mi is ez a coming out - mármint ténylegesen a valóságban, és nem csak teoretikusan valaki másnál - és elhatároztam, hogy elmondom egy olyan barátomnak, akiben megbízom. Megbeszéltük Franciskával, hogy egyetem után beülünk valahova.

Séta közben akartam elmondani, de nem ment. Nem tudtam, hogyan is kezdejek neki. Aztán hirtelen, már tényleg csak egy sarokra voltunk a célunktól. Megálltam, hogy na majd most. Még mindig nem ment, leültem a kerítés szélére, vettem pár mély levegőt, de ez sem segített. Franciska türelmesen várt, nem siettetett. Megkérdezte minden oké-e. Persze... csak, de menjünk, mindjárt ott vagyunk.

Elindultunk. Pár méter után újra megálltam. Itt már nem volt hova leülni. Úgy éreztem itt már muszáj elmondanom, s újra türelmes figyelem irányult felém és végre kimondtam, hogy hát lehet, hogy nekem mégsem a fiúk tetszenek. Franciska egy vállrándítással nyugtázta - “Jó. és...? :)” - mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy darabig még nem múlt el a remegés, de tudtam, hogy legközelebb még ha egyenlőre egy meghatározhatatlan fokkal is, de könnyebb lesz.

(A kép illusztráció, azon nem a történet szereplői láthatóak.)

 

Képek: