Ettől köztünk nem változik semmi

Négyen voltunk barátnők a gimiben, T, Sz, K és én. Tipikus kamaszlányok csapata.

Egymás mellett ültünk a padban, együtt jártunk vécére, vagy minimum párosával, és még a fakultációt meg a testnevelés felmentést is igyekeztünk úgy választani és intézni, hogy senki se legyen egyedül. Amikor eltört a kisujjam, ők segítettek átöltözni, miközben káromkodtam a fájdalomtól, pedig irodalomóráról nem lehetett késni. Eltűrték, hogy amikor felidegesítettem magam valamin, amin ők hamar túltették magukat, én még órákig fröcsögtem, és pontosan érezték, hogy mikor felesleges a leállítással próbálkozni.

Tele voltunk olyan viccekkel, amiket a kívülállók nem értettek, beceneveket adtunk ismeretleneknek, és csak mi tudtuk, kiről van szó, így fennhangon is lehetett beszélgetni az illetőkről, és mi ezt rettenetesen élveztük. Nevelgettük, terelgettük egymást, visszahúztuk a szakadék széléről, megmondtuk, ha valamelyikünk szemmel láthatóan hülyeséget készül cselekedni a szerelem hevében, még ha az érintett azt elsőre nem is látta be.

Szinte megjósoltuk, mit szól, mit tesz a másik a következő pillanatban... és azt hiszem, mind a három barátnőm azt is a legelején észrevette, hogy nekem igazából nem a fiúk tetszenek – ellenben mind megvárták, hogy magam jussak el odáig, hogy ezt közöljem velük. Nos, kettőjüknek sikerült is igen korán; Zs-t már úgy mutattam be nekik, hogy na helló, ő itt a legelső barátnőm. Jól fogadták, megnyugodtam, azonban… Azonban ott volt K, hát ő volt a kemény dió, mert ő határozott véleménnyel rendelkezett erről az egészről, amivel én abszolút nem értettem egyet, és emiatt már a leszbikusságom megsejtésekor mereven leszögeztem magamnak meg a másik két barátnőmnek, hogy én bizony neki nem fogok előbújni.

T és Sz hiába győzködött, csökönyösen azzal nyugtattam magam, hogy K majd úgyis rájön, mert hát a vak is látja rajtam, meg hogy biztos elpofázzák a többiek, és hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Persze, az osztályban terjengő hírek nyilván eljutottak hozzá is, meg lehet, hogy T-től és Sz-tól megtudakolt mindent, amit tudni akart, egyszóval fogalmam sincs, mikor is jött rá, de abban biztos vagyok, hogy hamar, ellenben soha nem szembesített vele. Hagytam, hogy ez lebegjen felettünk, elballagtunk, leérettségiztünk, egyetemre mentünk, ám a dacolásomat az évek során szerencsésen felülírta az, hogy kellemetlennek találtam együtt élni a teherrel, hogy K-nak nem coming outoltam.

Tabutéma, tudtam, hogy tudja, és neki is világos volt, hogy tisztában vagyok ezzel. Feszengtem, ha találkoztunk, úgy éreztem, vele egy számomra idegen ember bőrébe bújok akaratlanul, de még mindig azt választottam, hogy nyomorogjak annak a súlya alatt, hogy nem engedem neki, hogy ismerje az énemnek ezen jelentős részét, amit ugyanakkor annyira szívesen megosztottam volna vele, meg az egész világgal, de az elutasítástól, megvetéstől való félelem meghökkentően intenzívebb volt a titkolózásból fakadó szégyenérzetnél. Ezért hallgattam, egészen addig, amíg már nem lehetett tovább csendben maradni. Zs-vel akkor már hónapokkal előtte szakítottunk, V-vel pedig már javában randiztunk, kezdtem belehabarodni, és eldöntöttem, hogy nem fogom K-t ebből is kihagyni, bármennyire „mindegy” lenne már.

Később döbbentem rá, hogy történetesen a két évvel ezelőtti Coming out day-en, azaz október 11-én mondtam el neki, hogy a lányokat szeretem – nem úgy alakult, ahogy azt korábban képzeltem; félig-meddig tervezetlenül, kicsit becsiccsentve és sírdogálva, félrevonulva egy születésnapi összejövetelen remegő gyomorral évek után végre kiejtettem azt a bizonyos mondatot a számon. Tudtam a többiektől, hogy rég megváltozott az attitűdje ahhoz képest, mint amit középiskolásként hangoztatott, de ugyanúgy izgultam, mintha K-nak fogalma sem lett volna az egészről, arról nem is beszélve, hogy attól is tartottam, hogy a mindvégig mellettem álló barátnőm a hosszadalmas, csupán vele szemben történő bujkálásomért – talán jogosan (?) – haragudni fog rám.

Nem így történt. Amint válaszokat kapott arra, miért féltem vele megosztani mindezt, K csak rám mosolygott, és azt mondta: „Manyi, ettől köztünk nem változik semmi, gyere, menjünk vissza!” Úgyhogy visszamentünk, viszont változások történtek, de csupán pozitív irányban: a történtek óta erősebb vagyok, és tisztán látom, hogy minden egyes előbújásommal teljesebbé válik az életem. Az, hogy képes vagyok megosztani a környezetemmel a leszbikusságom, őszinte és bátor emberré tesz, egy olyanná, akire minden egyes alkalommal egyre büszkébb és büszkébb vagyok.

(A kép illusztráció, azon nem a történet szereplői láthatóak.)