Talán 18 éves lehettem, amikor úgy éreztem nem bírom tovább.
Gyermekkoromban gyakran hallottam a "csak azt ne!" felkiáltást, ha a TV-ben meleg-téma volt. Ekkorra már túl voltam a bűntudaton és azon, hogy próbáljak szeretni egy lányt. Egyszerűen lehetetlen volt számomra. Így hát úgy döntöttem, elmondom Édesanyának. Egy délutános műszakja utáni hazatérést választottam időpontnak, akkor biztos csak ketten voltunk ébren. Remegtem a sírástól, bűntudatom volt (ma már nem értem miért), mire megérkezett. Az első kérdése az volt: "Beteg vagy kisfiam? Mi a baj?" Ekkor közöltem, hogy semmi ilyesmi, csak meleg vagyok. Nem akarta elhinni.
Először könyveket kaptam (Szexualitás, Férfiak könyve, stb.), majd jött egy inkompetens pszichológus, aki pár alkalom után arra kényszerített, hogy őelőtte közöljem édesanyával, hogy már túl vagyok az elsőn. Ezután nevelőapám pszichiáter húgához kerültem, aki kiküldte a szüleimet, majd annyit kérdezett: "Boldog vagy így?" A pozitív válasz után jót beszélgettünk a suliról.
Ezután hosszú némaság következett. Sem én, sem szüleim nem beszéltünk a melegségemről.
Persze nem adtam fel, mindkét egyetemen a barátaim az első pillanattól tudták, hogy meleg vagyok, talán az egész évfolyam. Annak ellenére, hogy Anyával nem beszéltünk róla, amikor 7 év után szakítottunk a barátommal, Anya volt az első, aki megkérdezte: "Semmi esély hogy újra összejöjjetek?"
Én: "Nincs Anya."
Anya: "Akkor majd lesz másik fiú!"
(A kép illusztráció, azon nem a történet szereplői láthatóak.)
